Nagyszerű gyerekkorom volt, rengeteg szép emléket hoztam magammal, de természetesen mint minden gyerek esetében, nálam is gyorsan megmutatkozott, hogy milyen témakörök esetében mozgok otthonosan, és mik azok a tevékenységek, amelyeket jobb, ha messziről elkerülök. Ha labdajátékról volt szó, akkor én voltam a legelső, viszont amennyiben kézműves-foglalkozások ütötték meg a fülemet, akkor legszívesebben abban a pillanatban hazamentem volna.

Valahogy nekem ez soha nem ment, így már az is hatalmas sikerélménynek számított, ha egyenes vonalat húztam, noha a farsangi álarcot legtöbbször az óvónéni, vagy a tanítónéni készítette el nekem, főleg ha a krokodilkönnyeim rácsöppentek, és a festék is szétfolyt rajta. Olló, cérna, gyöngy, nemezelés, vízfesték, tempera, színespapír – egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy engem a világból is ki lehetett kergetni ezekkel. Aztán ott voltak a többiek, akik imádták, és nagyon ügyesek voltak mindenféle foglalkozáson. Nézni élveztem, szinte még kedvet is kaptam hozzá, aztán amikor az olló az én kezembe került… Hagyjuk.

Én csak egy labdát akartam, amit addig rúgok az udvaron, ameddig fokhagyma szaga lesz. Így van ez rendjén: néhány gyerek ebben, mások abban tehetségesek, van, aki szereti a kézműveskedést, mások sportosabb típusúak. Egy dolgot elárulok: az Egyfeszten idén már Gyerekudvar is van, és mindenki megtalálja a kedvére valót. Nemcsak a kicsik, hanem apu és anyu is. Nem viccelek, ott voltam.