Beültem egy előadásra, amire nem is akartam, a barátnőm rángatott be a színház- és könyvudvar színpadjához, mondván üljek csak ott mert nagyon jó előadás lesz: Lázadni veletek akartam. A kommunizmusról szól. Itt már sorakoztak az előítéletek az agyacskám hátsó zugába. Most komolyan ki az, aki önszántából sanyargatja magát és letűnt korok történeteit akarja hallgatni? 

A színpad közepén egy basszusgitáros hippi csóró ült. Bejött egy öltönyös piros nyakkendőt viselő úriembernek látszó alak. Hablatyolt. Nem akartam figyelni. Eldöntöttem, hogy ez engem márpedig nem érdekel. Felbukkant egy laza, karakteres pasas. Úgy volt öltözve, mintha az utcáról jött volna be, de nem koldusnak. Csak egy átlagos embernek. Semmi extra. Hárman lettek. Beszéltek. Nem csináltak semmit csak mondtak. 

Elkezdtem figyelni. Beszippantott. Soha nem hittem volna. Elég három ember ahhoz, hogy az elmét megzavarva, érzelmeket össze-vissza hányva egy mély és lélekhez szóló előadást hozzanak létre. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciójaként látott darab elmesélhetetlen. Szakemberek biztosan nagyon jó kritikákat tudnának írni. Könnyedén szavakba lehet önteni a történetet is. A tanulságokat. De azt az életérzést, amit átadtak azt nem. Legalábbis én nem tudom. Körülöttem a közönség nevetett, én sírtam. 

Eszembe jutottak a nagyszüleim által mesélt történetek. Kiskoromban viccesnek, érdekesnek találtam az arra a korszakra jellemző „védjegyeket”. Most már én is felnőtt vagyok, nem éltem abban az időben, nem is fogom megérteni soha min mentek keresztül azok az emberek akkoriban. De az előadás alatt éreztem, tudtam, olyan dolgok történtek, amik életeket határoztak meg és határoznak meg mai napig. Ép ésszel fel sem lehet fogni. Én nem tudom. Szerencsére. 

Az előadás túlmutatott holmi régi történetek elmesélésén. A sztori nem áll meg az első rétegnél. Lefejtegetve, időstől a fiatalig mindenki megkapta a maga számára hazavihető gondolatokat. Szerintem a nézőtéren nem volt két olyan ember, akiben egyformán csapódtak le a hallottak és látottak. 

Szerencsére most már van pénz fagyira és maradjon is ez így! El nem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok az életemért, a gyermekkoromért, azért, hogy én én lehetek és ezt a ma esti műsor is csak még inkább megerősítette bennem.